Nehéz lenne azt mondani, hogy túlságosan lekötik az embert a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőinek visszavágói. Néhány kivételtől – Chelsea-PSG, Benfica-Zenit – eltekintve várhatóan lefutott, unalomig játszott, taktikailag sem túl különleges párharcokat kapunk az arcunkba - de hát nem kell különösebben csodálkozni, így van ez már évek óta. A kontinentális középmezőny ma már nem hogy nem kihívója a szigorú értelemben vett elitnek, de komolyan vehető ellenfele sem igazán tud lenni, miközben az eliten belül is évről évre nőnek a szakadékok. Hogy ezt ki élvezi - én magam első körben azokra gondolok, akik a keddi Real Madrid-Roma meccs legjobbjának Cristiano Ronaldót választották az M4 nevű sportcsatornán -, és ki nem, az most majdnem mindegy is, mert amíg előbbiek többen vannak, addig úgysem fog változni semmi. És hát többen vannak, hogy a fene esne bele.
Amúgy sem erről akartam ma beszélni-írni, hanem arról, amit a meccsek kíséreteként kapunk az arcunkba. Ami elvileg azért van, hogy eladja nekünk ezt az egész hajcihőt, hogy felkeltse, fenntartsa az érdeklődésünket, informáljon és szórakoztasson egyszerre. A hazai tapasztalatok alapján sajnos korántsem egyértelmű, de igen, az úgynevezett meccs előtti felvezetésre és a félidei elemzésre próbálok utalni.
Ami persze se nem felvezetés, se nem elemzés. Hozzáadott értéke nincs, miértekre sosem kapunk választ, örülhetünk, ha éppen beszélni képes a stúdióba invitált vendég, mert értelmes, értékes, valódi kérdések persze úgysem hangzanak el. A Rudi Garcia-féle alapokra épül a Roma? Hát persze. És mit gondolsz, milyen a hangulat az öltözőben? Megzavarta a fejeket a legutóbbi vereség? Naná, és már mondja is tovább a teljesen összefüggéstelen otrombaságokat, amiket persze nem befolyásol, hogy halványlila segédfogalma sem lehet az öltözőben zajló folyamatokról - honnan, innen Magyarországról? -, meg hát azt sem sikerült észrevenni, hogy a bajnokságban épp hét zsinórban megnyert meccsnél jár az AS Roma. Igazi zavart fejű társaság, na.
Nem érzem tisztemnek megmondani, ki ebben a hibás: a kérdező, az őt alkalmazó szerkesztő, vagy a behívott vendég, aki nyilvánvalóan nincs tudatában annak, hogy amit nyújt, az kevés. Nyilván mindannyian, az arányok most nem is lényegesek, sokkal fontosabb az elv:
Valamiért tendencia lett a magyar sportműsorokban, hogy a nézőt hülyének kell nézni.
Nem, nem kell. Először is, kedves sportműsorokat szerkesztő szakemberek, egy dolgot jegyezzetek meg: a néző lát. Nem kell neki ahhoz szakértő, pláne nem volt válogatott futballista, hogy elmondja, milyen szépen kanyarított középre a jobbszélső, hogy középen hibáztak a bekkek, a csatár pedig ügyesen használta ki a lehetőséget. Könyörgöm, van szemünk, látunk, mi is észre tudunk venni egy szép cselt, egy jó beadást, napláne egy gólt. Erre aztán igazán felesleges egy külön embert erőltetni a produkcióba: ti megspóroltok egy csomó pénzt, Kazinczy sem forog a sírjában, mi is ki tudunk menni sörért a szünetben. Mindenki nyer.
Másodszor, felejtsétek el végre azt az érvet, hogy a nézők akarják a válogatott futballistákat és edzőket a stúdióba. Merthogy ők hitelesek. Igen, ezt a szót szokták használni, hitelesség: hiszen az egyszeri futballnéző átlagember minden bizonnyal kitérne a hitéből, ha újságírók és bloggerek - akik amúgy adott esetben az egyes bajnokságok és csapatok minden rezdülését magukba szívják - ülnének a stúdióban, teszem azt, Bognár György helyett. Aki ugye egészen zseniális futballista volt, szóval biztos meg tudja mondani, hogy éppen mi zajlik a világ legnépszerűbb, legjobb bajnokságainak legsikeresebb csapatainál.
A baj csak az, hogy nem tudja. És ami rosszabb: nem is akarja tudni.
Én innentől valahogy nem tudom elképzelni, hogy ezrek kapcsolnának el a valódi tudást és szakértelmet, urambocsá', felkészültséget és szakmai alázatot látva. Nyilván nem arról van szó, hogy nevenincs, labdát sosem látott bloggerek küldjék el a fenébe Neymart egy rosszul sikerült csel után, ugyan: értelmes ember ilyet amúgy sem csinál. Lehet úgyis kritikát megfogalmazni, hogy az nem lesz leereszkedő, tudálékos és kivagyi - persze Puhl Sándorok, László Csabák és Bánfi Jánosok után ezt nehéz elképzelni.
Mondjuk ki, mert így van: szerkesztők egész sorának lelkén szárad, hogy ma a magyar futballtársadalom zöme még mindig abban a tévhitben él, hogy minél több csatár van fent a pályán, annál támadóbb felfogású lesz az adott csapat. Évtizedekig nem láttunk valódi tudást, valódi hozzáadott értéket magunk előtt, így puffoghattak zsákszámra az olyan közhelyek, mint, hogy a labda gömbölyű, a meccs pedig kilencven percig tart. És ebből egyesek - mit egyesek, rengetegen - baromi jól élnek. Nagyon régóta.
Vegyük észre, hogy ugyanaz zajlik, mint a futballban: egy szűk kör kisajátítja magának a lehetőséget, és elhiteti, hogy a tévében meccseket szakérteni annyira komoly dolog, hogy feltétlenül focistának kell lenni hozzá. Ezek az emberek mindent megtesznek azért, hogy védjék a sajt helyüket a valódi felkészültségtől, mert pontosan tudják, amint bekerülne a televízióba egy igazán felkészült és tehetséges ember, nekik azonnal menniük kellene. Mert kilógna a lóláb. Nagyon.
Hát, kedves szakértők, így is kilóg. Egyre kijjebb.